Cseperedő Európai Unió
2004. október 31.
-Rácz Péter
A
következő Európai Bizottság kijelölt elnökeként José Manuel
Barroso azt tette, amit kellett, visszavonta testületének
jelölését egy órával a parlamenti szavazás előtt. Ne keressük
tettének azon indítékát, hogy saját bőrét is menteni próbálta,
hiszen egy esetleges leszavazás megkérdőjelezte volna személyét
is. Keressük inkább az ügy európai vonzatát! Vegyük észre, a
szerdai bejelentés miképpen ad értelmet uniós „tudásunknak”,
vagy mond éppen ellent az évtizedek hagyományainak.
Az Európai Bizottság
körüli vitában minden benne van, ami csak lényeges az Európai
Unióban napjainkban. Jelen van a demokratikus deficit, a friss
bővítés élménye, az értékrendek összeütközése (köztük a
keresztény örökség), a politikai kommunikáció valamennyi
ellentmondása és végül egy átfogó intézményi reform
problémaköre. Ez utóbbi egyik félmegoldása éppen a napokban -
kereszténység nélkül –szentesített első, európai alkotmányos
szerződés vonatkozó része, amely a jelenre nézve ugyan nem bír
hatalommal, ám az elveit a „ma” európai politikusai alkották
meg. Történetesen úgy, hogy az Európai Parlament évtizedes
fejlődésének –nevezzük karriernek- csúcspontjaként élheti meg a
2004. október 27-ét, amikor is intézményi jogköreit végül nem
kellett használnia, viszont „ránézésre” sikerült megakadályoznia
egy nem kívánatos Bizottság létrejöttét.
Az Európai Unió a
világ legsikeresebb államok közötti együttműködése gazdaságilag
és politikailag egyaránt. Ez nem jelenti azt, hogy az évtizedek
során végbement fejlődés ne égetett volna hibákat az integráció
–egyébiránt egyre gyarapodó- testébe. A demokratikus deficit
fogalma kifejezi ezek egyikét, nevezetesen, hogy az
állampolgárok közvetlenebb döntési részvétele nem megfelelően
megoldott. Látható, hogy a polgárok által közvetlenül választott
Európai Parlament döntési jogosítványai messze elmaradnak a
többszörösen közvetett másik két hatalmi ág, a Tanács és a
Bizottság mellett. A demokratikus deficit feloldása
szempontjából Barroso döntése egy nagy előrelépésnek tekinthető.
Az állampolgárok meghosszabbított kezei –majdnem- nemmel
szavaztak egy olyan testületre, amelynek tagjai politikai alkuk
és játszadozások árán kerülnek ki Európa legtöbb országából. A
kijelölt elnök a Magyar Televízió interjújában, nem véletlenül,
egy szóban jellemezte a szerdai történést: demokrácia. Nyert a
demokrácia, de legalábbis csökkent a hiánya. Ebben valamennyi
fél egyetért azóta, még talán azok is, akik veszítettek a
szerdai bejelentéssel. Lássuk meg azonban, hogy az EU demokrácia
egyik másik fontos alappillére lenne egy független Bizottság,
egy független bizottsági elnök. Barroso ilyet ígért, azonban a
tény, hogy Silvio Berlusconi még az utolsó pillanatban sem vonta
vissza jelöltjét, jól mutatja, igen távol állunk a független
Bizottság intézményétől.
A válság nem jött
volna létre, ha nincs a mostani bővítés. A bővítés következtében
20-ből 25 fős lett a Bizottság, feldarabolódtak a tárcák,
kiélezettebb harc indult meg az egyes posztokért. Ehhez jön még
egy afféle kelet-európai sajátosság, ami a biztosi pozíciót
olyan magasságokba emeli, amelynek több politikus nem tud
ellenállni. Így történhet az meg, hogy nagy nevek –köztük a
magyar jelölt, Kovács László- végül kényelmetlen helyzetbe
kerül. De a kelet-európaiak friss tagságának „köszönhető” az is,
hogy az egyik biztosjelölt utolsó dobása éppen az lehetett, hogy
saját leendő kollégáját lekommunistázta.
Ezzel pedig el is
jutottunk látszólag a lényeghez: az értékrendekhez. Első
ránézésre ugyanis a bukás legfőbb oka egy személy, az olasz
Rocco Buttiglione értékrendje. Az olasz biztosjelölt eleve rossz
pozícióból indult, hiszen a sokak által kedvelt Mario Monti
helyét furta meg, az olasz belpolitika jóvoltából. Buttiglione
nem élt a lehetőséggel, és saját világát adta elő parlamenti
meghallgatásán. A homoszexuális –és nőellenes kijelentések
elfogadhatatlanok egy bel-és igazságügyi biztosjelölttől.
Megbukott. A történet egyébként szorosan összefügg az Alkotmány
azon kérdésével, hogy az utaljon-e Európa keresztény örökségére.
A mélyen katolikus olasz esete egyik fejezete lesz annak a
történetnek, amely arról szól, az Unió mennyire tud vagy kíván
távol maradni az egyházaktól. Buttiglione a pápa barátjaként
ismert közszereplő, akinek meghurcolása újabb tüske a Vatikán
szemében. A vesztes Buttiglione már nem rejti el véleményét a
rossz irányba haladó Európáról, a keresztény értékrend ellen
indított támadásról.
Az
Európai Bizottságnak először lesz olyan biztosa, aki közvetlenül
az EU kommunikációjáért felel. A svéd Margot Wallström-öt még be
sem iktatták új pozíciójába, máris nyílt levelet kapott a vezető
kommunikációs és public relations irodáktól az egyik brüsszeli
think tank közvetítésével. Alaphelyzetben az Európai Unió
nehezen kommunikál az állampolgáraival, ebből feltételezhetően a
médiával is, vagy pedig ez utóbbi nem találja a fogást az Unió
történeteinek tálalásában. Az „első” Barroso-bizottság
leszavazása körüli kommunikáció valamennyi irányát (Bizottság-Parlament,
Bizottság-média, média-polgárok) figyelembe véve bátran
állíthatjuk, a kommunikációs problémák hatványozták a kialakult
helyzet bonyolultságát. Barrosónak például nem sikerült
meggyőzően bemutatni (kommunikálni) csapatát a Parlamentben. Az
egyes országok médiái különböző változatban adták le a
veszélyeztetett biztosok listáját az események előrehaladtával.
Nem sikerült szétválasztani az "európai ügy - nemzeti ügy "
kategóriákat az egyes biztosok esetén (tegyük hozzá, a
parlamenti képviselők sem teszik ezt meg). Mindeközben
pozitívum, hogy a kicsit hibásan „kormányválságként” nevezett
esemény marketing szempontból remekül mutatja a közösség
demokratikus alapjait; szükség is lehet erre az első Alkotmány
aláírásának napjaiban. Az állampolgárok örüljenek ennek, az meg
maradjon a politikusok baja, hogy az római alkotmányos ceremónia
hangulata rosszabb lett a hétvégén.
|