A három nagy csak beszélget

2004. február 20.
-Rácz Péter

Igazán sokat változott az európai politikai párbeszéd egy év alatt. Éppen egy éve az iraki háború kapcsán az Európai Unió legnagyobb válságáról beszélhettünk, hiszen a nagyobb  országok megoldhatatlannak látszó vitába keveredtek a katonai szerepvállalást illetően.  Most ugyanez a három ország közösen lép fel. Nagy-Britannia, Németország és Franciaország első emberei Berlinben beszélgettek.

A hármak találkozója megosztotta Európa politikusait. Így a találkozó kapcsán nem is az ott felhozott témákat elemzik a jelentősebb lapok, hanem a szigetország csatlakozásának okát a francia-német pároshoz. Az ugyanis már hónapok óta ismert, hogy a jelenlegi francia és német vezetés a lehető legmagasabb szintűre akarja fejleszteni az együttműködés keretét. Többen az államszövetséget "erőltetnék" már most a két országra, mások "csak" a kétsebességes Európa urait látják Jacques Chiracban és Gerhard Schröderben. Az alkotmányos vita decemberi csúcstalálkozójának csúfos eredménytelensége óta pedig nincsenek már tabuk a célokat illetően. Világossá vált, hogy nem mindenki akarja azt a tempót az integrációban, amit Németország kíván. Így hát a gyorsabban gondolkodók kénytelenek a hivatalos találkozókon túl valamikor "leülni és beszélgetni".

Nagy-Britanniának érdekében állt egy ilyen találkozón részt venni, hogy megerősítse befolyását a most kialakuló 25 országból álló EU-ban. Habár Nagy-Britannia hagyományosan az szkeptikusabb országok közé sorolható (nincs euró, nincs teljes Schengen-rendszer), a gazdasági érdekeik miatt felelőtlenség lemondani az "egyik nagy" szerepről. Ennek a hármasnak köszönhető például az is, hogy komoly eséllyel kerül be majd az alkotmányba a közös védelempolitika, mint új, megerősített együttműködési lehetőség az európai országok között. A szigetország európai szinten jelentős katonai potenciállal rendelkezik, így jól felfogott érdeke, hogy az USA és az EU között lavírozva fontos eleme legyen Európa védelmi rendszerének. Az efféle irányító pozíciók gazdasági hatása sem elhanyagolható ugyanis.

A francia-német páros Blair oldalán javíthatja megkopott transzatlanti kapcsolatait, ami alapvető érdek a kibővülő unióban is. Főleg úgy, hogy a most csatlakozó országok nagy része "amerika-barát", Bush ilyen-olyan listáin rendszeresen szereplő országok. A trió kapcsolata tartalmaz jó pár buktatót is ugyanakkor. A franciák egyre többet beszélnek arról, hogy az új költségvetési időszakra éppen ideje lenni eltörölni a britek még Margaret Thatcher által kiharcolt évi 4,6 milliárd eurós visszatérítését. Az is bizonyos, hogy több -köztük a legfontosabb agrár- politikai reformban nem ért maradéktalanul egyet a három ország.

Az Európai Bizottság új poszttal bővülhet, mivel mindhárman elvi támogatásban részesítették azt az elképzelést, hogy egy "szuperbiztos" felügyelje a belső piaci, a környezetvédelmi, a kereskedelmi és az ipari ügyeket, de legalábbis az ezekért felelős biztosokat koordinálja. Azt ma még nem lehet tudni, hogy milyen alkuk állhatnak annak hátterében, hogy Schröder már a biztos személyében gondolkodik - a csatlakozók által oly jól ismert Günter Verheugent látná szívesen. Schröder egyébként rendszeresen kritikával illeti a brüsszeli Bizottságot rossz gazdasági elképzelései miatt.

A hármak szerint semmi különös nincs abban, hogy a legnagyobb lakosságszámú és gazdasági erővel rendelkező tagállamok néha külön is leülnek. Ez már önmagában egy olyan magyarázat lehet, hogy a hármaknak -talán jogosan- már nem is kellene tovább ecsetelni az összejövetel lényegét. Schröder, Blair és Chirac ugyanakkor kinyilvánították, hogy a bővítés után hatékonyabban kell kormányozni az EU-t. A három ország egymás között könnyebben megtalálhatja a választ arra, hogy miként érik el a Bizottság reformját, vagy miként csökkentik le a tagállami befizetéseket a GDP 1 százalékára. A megbeszélések során a versenyképesség fokozásának lehetőségét vitatták meg. Mindezt -deklaráltan- nem a többi ország ellen, hanem tulajdonképpen az ő érdekükben.