A
portugál miniszterelnököt, José Manuel Durao Barrosot jelölték
az Európai Unió állam- és kormányfői az Európa Bizottság
elnökének. A hírt pár nappal az ír elnökség vége előtt
jelentette be boldogan Bertie Ahern ír miniszterelnök.
Barrosot a bejelentésig senki nem említette komoly
esélyesként, és jelölése után egyből megszólaltak a kétkedők
is, akik szemére hányták maoista múltját, túlságosan jó
viszonyát George Bushsal, valamint azt is megjegyezték páran,
hogy miniszterelnöksége sem nevezhető eddig "sikersztorinak".
Barroso jelölésének
bejelentéséig Romano Prodi lehetséges utódaként leginkább
Európa-szerte jól ismert politikusokat emlegettek, mint az ír
Pat Cox, aki az Európai Parlament elnöke volt, a belga
miniszterelnök Guy Verhofstadt, vagy a britek kedvence, az
egykori hongkongi kormányzó, Chris Patten. Meg is lepődtek így
páran a hír bejelentésekor, és a júniusi európai parlamenti
választások után legtöbb mandátummal rendelkező Európai
Néppárton kívül senki nem volt elragadtatva az unió
Parlamentjében. Daniel Cohn-Bendit és a brit Graham Watson
leginkább azt a tényt emelik ki, hogy egy olyan politikus
kerülhet (a Parlament július 22-i jóváhagyása után) egy
európai intézmény élére, akinek eddig túl sok köze nem volt az
európai politikához. Maoista egyetemista múltját hátrahagyva
először a belügy-, majd a külügyminisztériumban dolgozott, ez
utóbbiban államtitkárként és miniszterként is megfordult.
Villámkarrierje csúcspontjaként 45 évesen lett miniszterelnök.
Azonban eddigi tevékenysége
finoman szólva is döcögősre sikerült. Hogy egyebet ne
említsünk, Portugália volt az első tagállam, amely túllépte az
eurózónában „megengedett” 3%-os hiányt (vagyis az
államháztartás hiánya nagyobb volt, mint a GDP 3 %-a), és
megsértette az igen csak tiszavirág életűnek bizonyult
stabilitási paktumot (azóta már Franciaország, Olaszország és
Hollandia is elkövette ezt a hibát). Tevékenységét a választók
azzal díjazták, hogy a mostani uniós választásokon a
trendeknek megfelelően jól megbüntették a kormányzó jobbközép
Szociáldemokrata pártot (mint ismeretes a második világháború
utáni szélsőjobboldali diktatúra miatt valamennyi párt balos
hangzású nevet visel ma Portugáliában). Mindezek miatt nem
hiába jegyezték meg egyes EP képviselők, hogy Barroso „nem a
legevidensebb jelölt”.
Ellenben Barroso volt a
legmegfelelőbb abból a szempontból, hogy valamennyire az
összes tagállamnak megfelel, illetve nem nagyon sérti senkinek
sem az érdekeit. Az iraki intervenció lelkes támogatása
ellenére bírta például a németek, de a március óta regnáló új
spanyol miniszterelnök Zappatero támogatását is. A franciák is
üdvözölték amellett, hogy ismét volt saját jelöltjük, de
akárcsak Jacques Delors, illetve Jacques Santer
megválasztásakor, most sem az ő álláspontjuk diadalmaskodott.
A portugál mellett szólt az, hogy elkötelezett az unióval
kapcsolatban, országa az EU valamennyi együttműködésében részt
vesz (az euroövezetnek, és a shengeni együttműködésnek is
tagja), emellett nem olyan militáns föderalista, mint
amilyennek Verhofstadt tűnt. Portugálként egy kis déli
tagállam képviselője, amely joggal minősül az unió egyfajta
perifériájának. Azonban Barroso, amellett, hogy politikusi
karrierjének egyfajta csúcsa is lehet a bizottsági elnöki
poszt, elég nagy fába vágja a fejszéjét, hiszen kezdésként
huszonöt „tárcát” kell szétosztania, és a legfontosabbakért
már most megy a harc olyan nagyágyúkkal, mint Günter Verheugen,
Jacqes Barrot, vagy Joaquin Almunia. Az egykori bővítési
biztos Verheugent szekerét Gerhard Schröder tolja a
gazdasággal, pénzügyekkel vagy kereskedelemmel foglalkozó
szuperbiztosi poszt felé (további jelöltek a spanyol Almunia,
a lengyel Danuta Hübner és a brit Peter Mendelson), míg a 67
éves francia Barrot a Mario Monti alatt rettegett versenyjogi
biztosi széket célozza meg. Másik fontos lobbypont a jelenlegi
csúcsbiztosok hatásköreinek szétvagdalása, de a Bizottság
munkájának hatékonyabbá tétele szempontjából felmerült azon
ötlet is, hogy csoportokban (szociális terület, külügy…stb.) „társbiztosok”
dolgoznának egy-egy alelnök felügyelete alatt.
Barroso tehát konfliktusokkal
terhelt évek elé néz, bár miniszterelnökként már
hozzászokhatott az ilyen munkához. Sokan bíznak benne, mert
amellett, hogy kompromisszum vitte őt a jelöltségig, a
párbeszédek emberének tartják, tehát maga is a kiegyezést
keresi. Legnagyobb ellenségei a Parlamentben található
szociáldemokrata és zöld frakciók, akik vagy európai
politizálási tapasztalatlanságát, vagy egykori Bush-rajongását
hányják szemére. A szociáldemokraták emellett megemlítik, hogy
a szociális téren igencsak sikertelen volt miniszterelnökként.
A nagyobb frakciók közül a liberálisok vezetője, Graham Watson,
először szeretné megismerné Barroso Európa-vízióját, mielőtt
nyilatkozna a jelöléséről.