Társalgási szint

2005. február 28.
-Rácz Péter

Az újraválasztott George W. Bush első külföldi útjaként Európába látogatott, hogy egy meglehetősen zsúfolt program során áttörést érjen el az amerikai-európai kapcsolatokban. Reggeli Blair miniszterelnökkel, ebéd Schröder kancellárral, vacsora Chirac elnökkel – ám ezúttal egy megújulni látszó külpolitika részeként Bush nem kizárólag európai államokban gondolkodott, hanem kénytelen volt egy egységes Európában is.  

A körút legfőbb érdeme annak létrejötte volt, hiszen az iraki háború óta egyre inkább tarthatatlanabbá vált Amerika és Európa felemás viszonya. Bush emlékezetében minden bizonnyal él még az „ellendrukker Európa” képe, amelyet az elnökválasztás során észlelhetett az óceán túloldaláról. Az európai elutasítás ugyan Irak miatt alakult ki, ám az EU-amerikai vitalistát korántsem csak a biztonsági kérdések, és az ehhez kapcsolódó Bush-megítéltség határozzák meg. Vannak témakörök – mint a vízumügy, kiotói egyezmény, export és állami támogatások, Nemzetközi Büntetőbíróság – amelyek talán egy demokrata elnök esetén is feszült viszonyt eredményeznének a felek között. A konkrét problémákhoz képest jelenleg igen nehéz behatárolni a közös célokat, vagy ha sikerül is, azok csak tág fogalmak lehetnek.  Demokráciát és biztonságot mindkét fél akar, de abban már eltérnek, hogy ezeket hol, milyen szinten, milyen eszközökkel kívánják elérni. Mint ahogyan egy külön összehasonlító elemzést érdemelnének a szinte napra pontosan egy időben kommunikált „State of the Union” évértékelőben, valamint a Bizottság lisszaboni tervét átstrukturáló jelentésekben megfogalmazott gazdasági célok. 

A közeledéshez (nevezhetjük békülésnek) elégséges lehet, hogy protokollesemények sokaságát tudják le egy-két nap alatt. Ezzel biztosítható, hogy mindenkihez szólnak, ám ahhoz keveset, hogy komolyabb következményekkel is járjon. Bush európai roadshow-ját ráadásul sajátos módon megelőzte elsőszámú külügyérének európai bemutatkozása. Condoleezza Rice tökéletes szereplésével előre „lezsírozta” Bush útját, amely után szűk két hete volt arra, hogy elnökét is felkészítse az új Európa-politikából. Egyértelmű, hogy Európa sok mindenhez kevés egymagában, amely alaptézis még jó ideig behatárolja az erőviszonyokat. A koalíciók természete (hiszen koalícióról van itt szó, ha nem is tetszik sokaknak) azonban a másik felet, így Amerikát is függővé teszi Európától.  Amerikának szüksége van az európai segítségre és tapasztalatokra Palesztina, Irán és Irak kérdésében. Az amerikai „demokráciaexport” tervét kritizálhatják ugyan egyes európai országok, de az már az Egyesült Államoknak is sok lenne, ha az európaiak teljesen elutasítanák az efféle törekvéseket.  Bush feladata így nem lehet más, minthogy Európának is elhintse azt a folyamatos veszélyérzetet, amellyel hazájában újból választásokat tudott nyerni.

A legtöbb európai ország azonban kevésbé éli át a veszélyeztetettség Bush által felvázolt fokát, és idegességük oka éppen az Egyesült Államok közel-keleti politikája. Márpedig a Brüsszelben elmondott beszédében – a kötelező illedelmességi köröket leszámítva – Bush egyértelműen jelezte, hogy nem mond le Európáról a „gonosz elleni harcban”, a kontinensnek pedig tudomásul kell vennie, hogy a saját jövője egyenes párhuzamosságban áll a Közel-Kelet jövőjével. Bush alig szólt viszont Afrikáról, Ázsiáról, Afganisztánról, vagy az USA-EU gazdasági problémákról, és nem említette Kínát sem. A Brüsszelben elmondott 32 perces Bush-beszéd egyesek szerint már-már zavaróan kedélyes hangvételűre sikeredett: az elnök most először udvarolt az Európai Uniónak, és nem egyes tagállamoknak. A beszéd mondanivalója tisztán a biztonság és a szabadság fogalmaihoz kapcsolódik, és ebben a tekintetben semmiben nem különbözik a 2001. szeptember 11. óta hallottaktól. A Bush-adminisztráció azonban már érezheti, hogy a terrorcselekmények emléke halványodik az emlékezetben. A brüsszeli beszéd felfogható egyfajta kérésnek is, amelyben Bush legalizálni kívánja felfokozott terrorellenes tevékenységét az európaiak által, mivel megszűnt az az időszak, amikor az elnöknek nem kell kérdeznie és amikor egymaga is a szabadság zászlaja alá állhat.

A bólogatás megvolt ugyan, viszont ki tudja, hogy a hazatérte utáni hetekben hogyan fogják értékelni mondandóját Európában. Bush ugyanis eleve üres kezekkel érkezett Európába, és egy közös európai uniós iraki missziót leszámítva üres kezekkel is távozott. Egyik fő aggodalmának tárgyában, a NATO jövőbeli szerepét tekintve – és így az EU-NATO „európai szárnyainak rivalizálásában” nem sikerült sokat intéznie, sőt, mintha a kérdést sem látnák tisztán át. Pedig látogatását megelőzve Gerhard Schröder német kancellár feladta a magas labdát, új transzatlanti intézményi kereteket sürgetve, amelyben a NATO nem kaphat irányító szerepet. A NATO „működött a múltban, most pedig átalakul, hogy működjön a jövőben is” – mondta Bush, tudomást sem véve arról, hogy az nem feltétlenül csak az ő elképzelései szerint alakulhat. A dilemma nagy, hiszen ha Bush az elkövetkező időszakban az Európai Uniót tekinti partnerének, akkor maga ellen dolgozik, csökkenti a NATO alapkövének tekintett brit-amerikai viszony jelentőségét, és még inkább belebonyolódik a NATO-EU-Törökország problémakörbe is.     

Összegezve, Bush európai útja az Európai Unió szemszögéből nézve pozitívnak mondható, hiszen az elnök egy erős és egységes Európa mellett érvelt, és tárgyalásai során sem törekedett az európai országok megosztására. Az inkább Amerika felé forduló európai országok sikerként könyvelhetik el, hogy az Európai Unió és a NATO európai szárnya összességében kiállt a biztonság és szabadság terjesztésének szükségessége mellett. De hosszú távon gondolkodva erőt kaphattak az amerikai szerepet csökkenteni kívánó országok is, látván, hogy Bushnak valóban szüksége van Európára, és az európai támogatás formáját és nagyságát mégiscsak maguk között dönthetik el az Unióban.