Magyarország és a másik kilenc új uniós tagállam csatlakozása előtt és után már sokan az újabb keleti bővítésről beszélnek. Van azonban egy ország, amelyről rengeteg ember azt hiszi, hogy már réges-régen EU-tagállam, azonban nem valószínű, hogy a következő években csatlakozik. Milyen ma Norvégia és az EU viszonya? Miért olyan magas Norvégiában az euroszkepticizmus?

A 332 ezer négyzetkilométer területű, alig 4,6 milliós lakossággal rendelkező ország hivatalosan 1962-ben jelezte uniós csatlakozási szándékát. A második ilyen bejelentést öt évvel később tették, majd a tárgyalások lezárása utáni 1972-es népszavazáson a szavazók 53,5 százaléka a tagság ellen voksolt. Norvégia ezután tovább folytatta az Közösséghez való közeledést, kereskedelmi egyezményt írtak alá és 1994-ben életbe lépett az országot az Európai Gazdasági Térségbe (EEA) integráló szerződés is. 1992-ben újabb tárgyalásokat kezdtek a norvég EU-tagságról, azonban ezt a megállapodást is elvetette a referendum (1994-ben a szavazópolgárok 52,2 százaléka voksolt nemmel.) Norvégia 2001. óta a schengeni megállapodás részese.

Az Európai Gazdasági Térség egy együttműködés az EU és három kimaradó ország, Norvégia, Izland, Lichtenstein között. Az EEA-megállapodás a kereskedelmet és a gazdasági kapcsolatokat hivatott szabályozni, de olyan területekre is kiterjed, amelyeken közösek a tagállamok érdekei, és amelyek szorosan kapcsolódnak a belső piac kiépítéséhez. Ilyen például az oktatás és a környezetvédelem. Az EEA ugyanakkor nem tartalmazza a vámuniót, a közös mezőgazdasági politikát, a regionális politikákat, a közös biztonságpolitikát, és a monetáris uniót sem. Elmondható tehát, hogy Norvégia gazdasága gyakorlatilag integrálódott az EU-ba (külkereskedelmének 70 százalékát az Európai Gazdasági Térséggel folytatja). Politikai szinten azonban van még mit fejleszteni. Az ország képviselői ugyan szinte minden fontos uniós intézményben jelen vannak (szavazati jog nélkül) mégsem vehetnek részt igazán tevékenyen azon jogszabályok kidolgozásában, amelyeknek nagy részét ugyanakkor automatikusan átveszik. Norvégia a 2004-2009-es időszakban évente 227 millió eurót fog befizetni az uniós költségvetésbe – befolyása mégis csekély a többi 25 tagállaméhoz képest.

Érdekes, hogy a két népszavazás között eltelt több mint 20 év alatt alig változott az EU-tagságot ellenzők aránya. Ennek több oka van. Norvégia gazdasága az egyik legerősebb Európában. Az egy főre eső GDP majdnem 50 ezer dollár, a munkanélküliség 5 százalék alatt, az infláció pedig 3 százalék kürüli. Mégsem ez az, ami miatt a lakosság nagyobb része ki akar maradni a közép- és kelet-európai államok számára kánaánt szimbolizáló integrációból. A lakosság mezőgazdasággal foglalkozó rétegei a mai napig képesek eredményesen lobbizni az önállóság megtartása érdekében. Ők is, csakúgy mint a halászattal foglalkozók is félnek az uniós versenytől – pedig számukra nem csak versenyt jelentene a csatlakozás, hanem óriási piacot is (aminek már most is többé-kevésbé részesei).

Az euroszkepticizmusnak történelmi okai is vannak. A Norvég Királyság csak 1905-ben nyerte el végleg függetlenségét, az ezt megelőző évszázadok során mindig valamilyen más ország által vezetett államszövetségnek volt tagja. Ezen államalakulatok neve minden esetben magában hordozta az „unió” kifejezést. Az integráció elnevezése tehát nem nevezhető túl szerencsésnek a norvég tagság szempontjából – ez a szó az átlagpolgárnak még mindig az alávetettséget, a szuverenitás elvesztését jelenti.

Az általános ellenszenvet csak növeli az, hogy az ország népsűrűsége rendkívül alacsony. Az északon élő emberek többsége egész életében nem jut el a fővárosba, vagy a sűrűbben lakott déli területekre. Emiatt alakult ki az a mentalitás is, miszerint az EU nekik nem jelenthet pozitív változást, hiszen ami messze van Oslótól, az még messzebb van Brüsszeltől.

Norvégiában már most újra intenzív kampány folyik az EU-csatlakozásért. A tagság azonban jelenleg elég távolinak tűnik. Nem csak azért, mert az ország jövőre ünnepli függetlenségének századik évfordulóját, aminek következtében minden bizonnyal magasabbra fog szökni a nacionalisták és a szuverenitás megőrzését pártolók aránya, hanem mert nem elég egyszer többséget szerezniük az EU-ba vágyóknak. A népszavazás kiírásának feltétele ugyanis, hogy a törvényhozásban is a tagságot pártolók legyenek többségben, hiszen csak parlamenti felhatalmazással kérheti a kormány az ország a felvételét. Eztán jön a neheze: a tárgyalások és a tagságról döntő referendum.