Törökország és az európai integráció

2005. március 20.
-Kormos Dorottya

Az eurázsiai ország már 1963. szeptember 12-én társulási szerződést kötött az Európai Gazdasági Közösséggel. Ezzel az Egyesült Királyság után a második ország volt, aki kifejezte szándékát az EGK-hoz való csatlakozáshoz, alig 6 évvel a közösséget létrehozó Római Szerződés aláírása után. Azonban a teljes jogú tagság elnyerése az Európai Közösségben -amely sikerült az Egyesült Királyságnak 10 évvel később (1973-ban) és az azóta eltelt 40 évben 19 országnak – Törökországnak egyik bővítés alkalmával sem sikerült, mégcsak felvételi tárgyalásokat sem folytatott. 1987. április 14-én nyújtotta be csatlakozási kérelmét, amit a Közösség az időszerűtlenség okával elutasított mindig elutasított.

Törökország a társulási szerződésében foglalt rendelkezésekre hivatkozva többször vámunió létrehozására irányuló tárgyalásokat kezdeményezett az EU-val. Az eredményes tárgyalások alapján létrejött megállapodás 1996. január 1-jén lépett hatályba, és ezzel megkezdődött az EU és Törökország közötti vámunió létrehozása. „A sok szempontból előnytelen vámuniót a törökök már a csatlakozás reményében vállalták. Az 1997-es luxemburgi csúcs véglegesítette a csatlakozni kívánó országok névsorát, melyre azonban Törökország nem került fel. A döntés következménye az elhidegült viszony kialakulása lett az Unió és a törökök között, melyet csak fáradságos diplomáciai tárgyalásokkal és a csatlakozás újabb esélyével lehetett feléleszteni”. Brüsszel azonban csak az 1999. decemberi helsinki csúcson ismerte el hivatalosan az ország tagjelölti státuszát, ám a török kormány emberi jogi politikája miatt a csatlakozási tárgyalások nem kezdődhettek el.

A 2002-es év végi csúcstalálkozón Törökországnak újabb két évet adtak, hogy teljesítse a Koppenhágai- kritériumokat, ami alapfeltétel, hogy egy ország csatlakozása komolyan szóba kerülhessen (az EU állam- és kormányfői az 1993-as koppenhágai csúcson határozták meg a leendő új tagállamok felvételének három alapfelvételét: politikai kritériumként a stabil demokráciát, a jogállamiságot, valamint az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartását jelölték meg, gazdasági téren lényeges a működő és versenyképes piac, míg harmadik kritériumként a közösségi jogszabályok átvételére és végrehajtására képes intézményrendszer kialakítását jelölték meg).
Az Európai Unió minden évben kiadja a tagjelölt országok fejlődéséről szóló éves jelentéseit. A 2003. évi országjelentés Törökország számára kulcsfontosságú volt – az eddig végbement fejlődés részletes elemzését és a még szükséges lépések meghatározását várták tőle. Az emberi jogi törvénykezés főbb vonulatait dicsérettel illették – hiszen az Erdogan kormány egyéves irányítása során hét reformcsomagot fogadott el. Noha sok törvény elfogadásra került, a gyakorlatban nem sok minden változott. A következő tizenkét hónap elég feszültnek ígérkezett, mivel több testület ellenőrizte folyamatosan a rendőrség, az ügyészek és a bírák munkáját, hogy megállapítsák, a gyülekezési szabadság gyakorolható-e; az írók, újságírók, emberi jogi aktivisták és a többi állampolgár szabadon nyilváníthat-e véleményt a letartóztatástól és üldöztetéstől való félelem nélkül. Vizsgálták, hogy a kurdok és a többi etnikai vagy vallási kisebbség milyen mértékig és milyen szabadon gyakorolhatja kultúráját. Az is kérdéses volt, hogy vajon a hadsereg visszatartható-e a politikába való nyílt beleszólástól.

2004. januárjában a Magyarországra látogató Romano Prodi – az Európai Bizottság akkori elnöke – kijelentette, hogy „Törökország most közelebb van az EU-hoz, mint valaha.” Nyilatkozata nagy reményeket ébresztett újjá a török politikusokban, de aggodalmat keltett egyes európai országokban. A csatlakozás előfeltételéül szabták, hogy 2004 végére Törökországnak végre kell hajtania az EU által követelt politikai és emberi jogi reformokat. A török kormány futószalagon gyártotta tehát a csatlakozáshoz szükséges törvényeket, többek között elismerte a kurdok nyelvhasználatát a médiában, eltörölte a halálbüntetést.

2004. évi decemberi uniós csúcson bejelentették, hogy Brüsszel megkezdi Törökországgal 2005 októberében a csatlakozási tárgyalásokat. Egyes szakértői becslések szerint akár 10-15 évig is eltarthat az ország felkészítése és a csatlakozási fejezetekben foglaltak teljesítése és azok lezárása. Günter Verheugen bővítési biztos hangsúlyozta: a közösség ugyanúgy kezeli Törökország jelöltségét, mint minden más országét. Vagyis először eleget kell tennie a tagság politikai és gazdasági követelményeinek, utána kezdődhetnek a tárgyalások. A biztos megjegyezte: az országnak elsősorban olyan alapvető szabadságjogok tekintetében kell javítania mérlegén, mint a szólás-, a vallás- és a gyülekezés szabadsága, továbbá módosítania kell a hadsereg szerepét az állam életében. Átfogó rendezésre kell jutni Ciprus ügyében is, vagyis egyesíteni kell a mesterségesen kettéválasztott földközi-tengeri szigetet, valamint az EU-tagság feltételei közé tartozik a kurd nyelvű oktatás és műsorszórás engedélyezése is.

Az esetleges török belépés már most megosztotta az unión belüli közvéleményt. Némely uniós tagország törökellenes lobbija továbbra is erőteljes – nem annyira gyakorlati, mint inkább ideológiai okokból. Franciaország és Németország feltette a kérdést: tagja lehet-e Európának egy muzulmán ország? A kérdés feltevésekor ott lebegett előttük a milliós arab és török népesség országaikban. Egyesek szerint a nagy létszámú muzulmán népesség eltérítené a kontinens szellemi-kulturális fejlődését a hagyományoktól.

Günter Verheugen is elismeri: az EU struktúráiban is változásokra van szükség ahhoz, hogy "elbírjanak" egy ilyen nagy és népes országgal, mire az EU-taggá válik. Törökország csatlakozásával akár a legnépesebb tagállama is lehetne az EU-nak, hiszen népessége az európai átlagnál jóval gyorsabban növekszik Törökország lakossága egyszer csak meghaladhatja Németországét. Így az az ország, amely ma még kívül van, a tagsággal jelentős hatalom birtokában lehet „akár már holnap” is. Népessége okán a legtöbb hely illetné meg a döntéshozó szervekben, s újra kellene írni az unió működési szabályait. Valéry Giscard d'Estaing 2002. novemberében nyiltan ki is mondta: "Törökország csatlakozása az Európai Unió végét jelentené." Günter Veurheugen viszont egyet nem értésének adott hangot. A dolog pikantériája, hogy éppen Charles de Gaulle adta a kezdő lökést a török uniós reményekhez.

Az EU Ankarával szemben nem diszkrimináló, a török jóindulat elnyerése érdekében a duplájára, közel 900 millió euróra kívánja emelni az ország uniós felkészülésének támogatását. Ankara EU-csatlakozása az ország belpolitikai stabilitázálását jelentené, ráadásul az európai államok kontójára. Tehát így nem meglepő, hogy az Egyesült Államok hatalmas nyomást gyakorol - Londonnal közösen - az Unióra Ankara felvétele érdekében. Ankara felvételével jelentősen meggyengülne az Unió, mely így az önálló kül- és biztonságpolitikára szinte teljesen képtelen lenne. Ráadásul Törökországgal London és részben Varsó mellett az Egyesült Államok újabb hű szövetségesét tudja trójai falóként elhelyezni az Unióban (a török NATO-tagság okán például), mely aggasztja mind a német, mind a francia politikusokat.

Az Unió gazdasági megterhelését jól szemlélteti, hogy Ankara egy főre jutó GDP-je alig éri el az EU átlagának 22%, ami a magyar arány alig több mint harmada. A foglalkoztatáspolitika, a munkanélküliség, a munkaerő szabad áramlásának kérdéseiben is meghatározó lehet a törökök esetleges csatlakozása. Elég csak arra gondolni, hogy a berlini kormány Ankarát támogató megfontolásai között szerepet játszik a washingtoni elismerés keresésén túl az a tény, hogy az őszi szövetségi választásokat is a németországi 350 000 választójoggal rendelkező török segítségével tudták megnyerni.
Érdemes tehát végiggondolni, hogy milyen következményekkel jár Ankara EU-tagsága. Hiszen, ha az országot ilyen gazdasági eredményekkel felveszik, akkor már nem lehet akadálya Albánia, vagy Macedónia felvételének. Törökország politikai berendezkedését, demokráciájának szintjét figyelembe véve pedig előbb-utóbb kényelmetlen helyzetben lesz az, aki Ukrajna tagságával szemben próbálna érvelni.

Párhuzamosan a szegény államok felvételével, folyamatosan csökken a szolidaritás a nettó befizetők között és az Uniós támogatások haszonélvezői között. Az EU-n belüli szolidaritás valós mértékéről már a 2004-es bővítési tárgyalások is jó példát szolgáltattak. Ha a most belépőkért nem voltak hajlandóak a régi tagok megfelelő áldozatot hozni, akkor aligha várható el a szolidaritás magasabb foka Ankara felvételekor. Ez pedig gyakorlatilag azt jelentené, hogy az EU-ból egyre inkább kivesznének az összetartozást kifejező elemek, és –ha gazdaságilag nem is feltétlenül-politikai értelemben visszalépés következne be az integrációban.