Az én Unióm

2004. május 1.
-Rácz Péter

Május elsejétől hazánk az Európai Unió tagja.

Magyarország egyetlen egyetemisták által szerkesztett külügyi magazinjaként pár sorban mindenképpen illik megemlékeznünk erről a pillanatról. Ám ez nem könnyű feladat, hiszen nehéz megfogni egy nap jelentőségét egy évtizedes folyamatban.

Arra azonban mindenképpen jó volt ez a májusi nap, hogy végiggondoljam, személyesen mit jelent nekem Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz. Elnézést kérek az Olvasótól tehát, amiért személyesre veszem a „figurát”, és amiért visszaélek azzal a helyzettel, hogy szerkesztőként egy látogatott oldalra ezt-azt irogathatok kedvem szerint. 

Én először a gimnáziumban tanultam az Európai Unióról. Tisztán emlékszem a földrajz könyvem uniós oldalaira. Főleg arra az ábrára, amely az EU-t, Japánt és az Egyesült Államokat hasonlította össze gazdasági mutatók alapján. A lényeg persze az volt, hogy az EU egy olyan gazdasági közösség, amely a világgazdaság egyik vezető régiója, és ezen pozíció megtartásáért küzd. Az európai államok összefognak, hogy jobban pörögjön a gazdaság. Tiszta ügy. Jó dolog ez az Unió! Azt már földrajztanárnőmnek köszönhettem, hogy ennél kicsit többet is megtudhattunk az integráció lényegéből. Érdekes, én éppen ekkor kezdtem váltani a biológiáról (szív-és érsebész szerettem volna lenni) a történelem és a földrajz felé. Valószínűleg ezek egyik lehetséges kombinációja érdekelt, a politika; ilyen tantárgy azonban nincsen. Ebből adódóan hamar nyitottá váltam az EU-s kérdésekre, megkedveltem a témát úgymond, hiszen az Unió politikai közösség is, nemcsak gazdasági. Sőt.  

Az ezredforduló előtti pár évben az EU egy mézes-mázos ház volt számomra, kolbászkerítéssel. Nem azért volt az, mert naiv lettem volna! Mivel többször vettem részt Schuman- és hasonló uniós versenyeken, szép kis könyvgyűjteményem lett a témában. Ezek mindegyike így mutatta be az EU-t. Egyébként utólag belegondolva, nem is csodálkozom ezen. A Közösségnek ugyanis közel sem küszködött ennyi problémával, mint most. Leszámítva, hogy egy nagy bővítés előtt állt, nem lehetett érezni a belső konfliktusokat és a széthúzást. Sőt, akkoriban még azt sem lehetett tudni, hogy Magyarország „csak” 2004-ben, másik 10 országgal csatlakozik majd, egy szép hosszú sor derogációs kérelemmel, amiből automatikusan következik egy csökkentett értékű EU-tagság.

Gimnáziumi éveimet egy nyertes OKTV-dolgozattal zártam, amely Magyarország, Csehország, Lengyelország EU-ba vezető útjáról szólt. Ekkor jöttem rá arra, hogy a Visegrádi Négyek csoportja semmit nem ér, és hogy mennyire nem működik a regionális együttműködés. Azt is látnom kellett, hogy Lengyelország a maga nadrágszíj-parcelláival problémás ország az EU mezőgazdasági politikájának szempontjából. Habár ez több mint 5 éve lehetett, azt be kell látnunk, azóta sem sok változott a legnagyobb új tagállamban. Más viszont változott. Ebben a tanulmányban én rendszeresen Magyarországot illettem az „éltanuló” jelzővel (az országjelentések alapján), és nem gondoltam volna, hogy a balkáni háborúkat kikerülő Szlovénia Közép-Európa Svájcaként csatlakozhat idén.

Másfél év az Egyesült Államokban komoly idő egy lelkes EU rajongónak. Egy olyan college-ben voltam, ami nevéből kiindulva (United World College) az egész világ békés együttéléséért küzd, és ahol én személy szerint kevésbé érezhettem magam „európainak”, mint német és francia társaim. Senki ne kérdezze, miért van ez? Valahogy előjött a Kelet-Európa effektus, ami ellen én mindig tiltakoztam, mondván Közép-Európa a helyes meghatározás Magyarország szempontjából, és by the way úgyis évek kérdése az uniós csatlakozás. Halvány vigasz lehetett, hogy legjobb barátomat, a portugál Josét is nehezebben fogadták a nyugat-európaiak. Ezek a nyugat-európaiak rendesen ledöbbentek ugyanakkor azon, hogy én betéve tudok „mindent” az ő integrációjukról, ők maguk viszont láthatóan keveset. Rémítő lehetett számukra, hogy „mi keletiek” ilyen elszántan közeledünk feléjük.

Ezen másfél év alatt sokat foglalkoztam a határon túli magyarok és az ország csatlakozásának problémakörével, mert külhonban az ember valami miatt még szívesebben foglalkozik a nemzet nagy kérdéseivel. Megismerkedtem az EU bel-és igazságügyi próbálkozásaival, szóval minden egyben volt ahhoz, hogy írjak egy tanulmányt a vízumkötelességről.

A Közgáz nemzetközi tanulmányok szakát már akkor kezdtem el, amikor a csapból is az EU folyt. Évente több ezren hagyják már el az egyetemi padsorokat azzal a szándékkal, hogy az EU egy speciális területével foglalkozzanak. Az EU-csatlakozást nagyon sok vállalkozás is „meglovagolta”, amin különösen jókat szoktam szórakozni. Majdnem két évig voltam munkakapcsolatban például egy veszprémi céggel, amely uniós internetes portált indított, de úgy, hogy az információ maga a hirdetés lett volna kezdetben. Persze ez így nem működött, de jó példa arra, hogy egyes cégek azóta is mi mindent próbálnak eladni EU-s zászló alatt. Magyarország első internetes pénzügyi és gazdasági EU-tanfolyamának - másodikos egyetemistaként - én voltam a szerzője ugyanennél a cégnél, amit most nem dicsekvés miatt írok le, hanem éppen elszomorító tényként. A tanfolyam nem ért annyit, mint amennyibe került; sokan kifizettek érte 4-5 remek EU-s könyvnek megfelelő pénzt. Az EU tehát jó business, a magyar vállalkozók ezt tudják is.

Sokat tanulok viszont egy szakmai körökben jól ismert EU-tartalomszolgáltatónál végzett munkám kapcsán. A leglényegesebb ezek közül az, hogy az EU már egyáltalán nem külpolitikai téma – mondogatja is mindig a főnök. Minden egyes sztorija elvileg a belpolitika szerves része. Egy idő után olyan természetesen olvassuk majd az uniós híreket, mint most belpol tudósításokat. Jól ismerjük majd a szereplőket ebben a tágabb térben is, és talán az Európai Parlamenti választásokon sem csak a listán szereplő személyeket nézzük, de azt is, hogy melyik európai frakcióba ülnek be azok a képviselők. 

Mindazoknak, akik napi szinten foglalkoznak az EU-val, vagy ebből élnek, ezzel szeretnének foglalkozni a jövőben, az EU még mindig egy mézes-mázos ház. Legyen is egyébként az, hogy szerethessék a munkájukat. Viszont jó, ha ismerjük a hibákat, keressük a konfliktusok forrásait, odafigyelünk a nemzeti érdekekre. Én hiszek az Unió jövőjében, és nagyon remélem, hogy a csatlakozást ellenzők is egy napon azt mondhatják: együtt könnyebb, és ezért jobb is.