|
A felismerés
2004. március 19.
-Hargitai László
Lássuk be, Európa mindeddig nem
vette teljesen komolyan mindazt, ami a szeptember 11-i
terrortámadások nyomán végbement. Természetesen nem a
politikusokra gondolok, akiknek csak ritkán adatik meg, hogy
ténylegesen saját elgondolásaik alapján cselekedhessenek, s nem
is arról a temérdek elemzőről, aki 11/09 óta nem kevesebbről,
mint egy új világrend létrejöttéről beszél. A közvélemény az,
aki most szembesült először önnön sebezhetőségével.
Nyugat-Európában idestova 60 éve
béke honol. Nincsenek nagyszámú emberáldozatokat követelő
fegyveres összecsapások, a háborúk távoli földeken, illetve a
közember számára idegen világokban zajlanak (legyenek bár azok
földrajzilag közel, lásd Jugoszlávia). Mindenki tudta, hogy ezek
az összecsapások, habár nem terjednek ki a kontinens nyugati
felére, közvetve jelentős veszélyeket rejtenek magukban. Mint
ahogy mindenki tudta, hogy Csecsenföldön csak pénz kérdése
szinte bármilyen fegyver beszerzése. Mindenki tudta, hogy a
balkán vérengzéseinek elkövetői a háborút követően könnyen utat
találtak az alvilágba, és nem jelentett számukra gondot egy-két
aktuális konkurens felrobbantása. Folytathatnánk a sort.
Messziről (600-2500 km-ről) nézve az „utca embere” így is azt
gondolhatta: semmi gond, nagy átlagban még így is jól jövünk ki
a dologból, és hát nézzék meg, ez is, az is csak megoldódott
valahogy (inkább foglalkozzunk azzal, hogy milyen előlapot
vegyünk telefonunkra). Nem nehéz kitalálni persze, hogyan
gondolkodtak minderről az áldozatok hozzátartozói.
A madridi robbantások rémisztően
hatottak a közvéleményre. Hirtelen mindenki érezni kezdte, hogy
nincs biztonságban, mindenki érezni kezdte a még el nem
veszítettek majdani kínzó hiányának terhét. A kérdés: hogyan
reagálunk majd?
Amerika háborút indított a
terrorizmus ellen. Kreált magának egy olyan ellenséget, akivel
nem lehet megküzdeni, akinek legyőzéséhez nem elég csupán a
saját igazunkba és múltunkba vetett hit, akit nem lehet egy
győztes csatában – egyáltalán fegyverekkel – legyőzni. Érthető,
persze. Az Egyesült Államok vezetői nem mondhatták azt az őket
hatalommal felruházó népnek: íme, itt ülünk a világ
legfejlettebb haditechnikájának, legerősebb gazdaságának (stb.)
tetején, ám sajnos ezzel dologgal nem kezdhetünk semmit. Azt
adták a népnek, amit mindig is: a JÓK harcát a GONOSZOK ellen.
Európa nem tud ilyet adni, és nem is akar.
Európa korántsem gondolja magát
olyan jónak, mint Amerika. Nyugat-Európa nemzetei régi
komplexusaikkal kínlódnak, régi sebeket próbálnak bevarrni, és
közben rettentően örülnek annak, hogy most éppen egyáltalán nem
akarják egymást agyonlőni (talán le is kopogják minden
alkalommal). Egy ilyen környezetben meglehetősen groteszk lenne
a terrorizmus elleni keresztesháborút ösztönözni. Azt azonban
még itt sem közölhetik a politikai vezetők, hogy ideje lenne
leszámolni az emberi élet értékébe vetett naiv hitünkkel,
félredobni a humanistákat, és megszokni, hogy bizony semmilyen
állam nem képes száz százalékos biztonságot garantálni
számunkra. Megszoktuk a rákot, majd megszokjuk ezt is.
(Mellesleg, nem is lenne igazuk.) Ezért aztán
látszatintézkedéseket hoznak (megerősítik a metrók védelmét),
összehívják a védelmi tanácsokat, kineveznek valakit
terrorellenes EU-biztosnak, megszavazzák a védelmi kiadások
növelését (aligról kicsire), és közben lehetőleg nem mennek ki
az utcára.
Remélhetőleg a madridi emberek
halála nem lesz hiábavaló politikai szempontból (hacsak nem az
már is). Talán elmélkedünk majd egy kicsit azon, hogy mennyire
nem számítanak nekünk azok a távolban végbemenő folyamatok,
mennyire feleslegesek a hadseregek, titkosszolgálatok, mennyit
ér egy emberélet. Mennyire reális az Észak és Dél közötti
jólétbeli szakadék, mennyire van itt az ideje az Amerikával
szembeni versengésnek, egyáltalán itt lesz-e valamikor. Talán.
Addig is figyeljünk az elhagyott
csomagokra.
|
